A BORD Építész Stúdió 2006-os megalakulása óta hoz létre inspiratív, időálló karakterrel rendelkező helyeket partnerei számára. A stúdió budapesti székhelye mellett Debrecenben és Zürichben is működtet irodát és közel 30 mérnököt foglalkoztat. Az iroda változatos funkciójú beruházások építészeti tervezése mellett saját épületgépész és tájtervező műteremmel is rendelkezik. Így projektjeik számára teljes körű dizájn és mérnöki hátteret nyújtanak, a programalkotástól a tervezési folyamatokon át a megvalósulás fázisáig. A stúdió eddigi közel 20 éves működéséről Bordás Péter, Ybl Miklós díjas alapító-vezető tervezőt kérdeztük.

20 éves lesz jövőre a BORD építész iroda, ami már önmagában is okot adhat egy komolyabb visszatekintésre. Hogyan látja az elmúlt közel 2 évtizedet, hátra lehet-e dőlni ilyen hosszú sikeres működés után?

Nem az a típus vagyok, aki bele tud kényelmesedni egy helyzetbe. Az iroda alakulásakor azt mondtam, hogy valószínűleg az első 5 év, ami validálja az irodát. Ha túlvagyunk ezen a perióduson, akkor egy működő, életképes stúdiónk lesz. Amikor ez megtörtént azt mondtam: biztosan kell még 5 év a stabil alapokhoz, hogy megnyugodhassunk. Ezt azóta is mindig elmondom, és nem gondolom, hogy hátra dőlve ki lehet jelenteni egy vállalkozásról, hogy meghatározó, és automatizmusként beépült a piaci környezetbe. Szerintem addig tudunk a része lenni a körforgásnak, amíg teszünk érte valamit, így aztán az elmúlt 20 év minden éve úgy telt el számomra, mint az első: innovatív építészeti megoldásokat kell felmutatni, a megszokottól eltérő megoldásokat alkalmazni, maximumot kihozni a szolgáltatásból az ügyfelek irányába.

Mennyiben segítette az iroda működését, újabb felkérések érkezését az Ybl Miklós díj, vagy inkább jellemezné presztízsként a díjat?

Az első komoly díjunk a Csonka Pál érem volt 2014-ben, és az ég egy adta világon semmit nem tudtam kezdeni a díjjal, bár Ybl díjból osztanak többet is egy évben, addig ebből mindössze egyet. Nagyon örültem a díjnak, mégis valahogy elmentem mellette. A kollégáim és a barátaim coacholtak, hogy az Ybl Miklós díjjal ne történjen meg ugyanez, mégis a büszkeség helyett inkább az ijedtség kerekedett felül bennem.

Az Ybl Miklós díj egy életműdíj, amit nem egyszerű a helyén kezelni, ha az ember fiatalon kapja. Meg kellett tanulni megerősítésként kezelni, és nem valaminek a lezárásaként gondolni rá.

Valójában jó érzés visszatekinteni, és szerencsére a mi szakmánkban nem csak pénzügyi, üzleti mutatók vannak. Ott maradnak mögöttünk azok a nyomok, amiket megépítünk. Ezek a sikeres épületek rengeteg pozitív töltetett adnak akkor is, ha látszólag nehéz időszak következik. Ez az életműdíj is ezt jelenti nekem, hogy nézzünk hátra időnként, nem többet.

A BORD honlapjáról tájékozódva szembetűnő, hogy nagy súlyt képviselnek a portfólióban a borászatok, műemléki védelem alatt álló épületek, nagyobb közösségi terek. Milyen rendező elv mentén alakult a vállalt projektek listája?

Amikor elkezdtük működtetni az irodát 2006-ban, volt pár felhőtlen évünk, majd jött a pénzügyi válság. Furcsa mód ebben az időszakban sok borászat épült, és mivel a BORD stúdióban a sémáktól eltérő egyedi karakterű épületeket álmodunk meg, több borászatba is bevontak, hogy az épület a marketing és a kommunikáció meghatározó eleme legyen. Az első ilyen épület sikert aratott borász körökben, szerették a hozzáállásunk, és ez hozta magával az újabb felkéréseket, olyannyira, hogy a végén már a borászati technológia tervezésébe is belefolytam.

Valójában engem nagyon érdekel az épületek funkcionalitása. Építész vagyok, mindig ezt szerettem volna csinálni, de emellett elképesztően érdekel az üzleti gondolkodás, hogy kinek mi éri meg, hogyan üzemelteti, hogyan lehet optimalizálni, egyszerűsíteni a folyamatokat. A dizájnon túl ezért állnak mellettünk azok a beruházók, akikkel sok éve, évtizede együtt dolgozunk.

Egy borászatnak, ha van egy jó épülete, azzal a borász mérhetetlenül növelheti a brandje értékét. A Sauska borászat új épületét például nagyon szeretik építészeti körökben, sok díjat nyert már, de a Holdvölgy borászat, vagy Etyeken a Budapest Cider is kommunikációs eszközként használhatja az épületét. Mostanra azt látom, hogy ezen a területen otthonosan mozgunk. Emellett a szállodaprojektekben, a közösségi épületekben is tapasztalatokat szereztünk, ahol szintén nagy precizitással kell dolgozni, hogy jól lehessen üzemeltetni és fenntartani az épületeket. A különleges technológiával üzemeltethető épületek esetén épp azt a kihívást kedveljük, hogy a nagyon lehatárolt keretek közé is mindig be tudunk csempészni egy kis újítást, ami egyediséget ad az épületnek.

Mik a kedvenc projektjei?

Azok a koncepciók inspirálnak, amik még nem valósultak meg. Amit még nem fejtettünk meg, nem bogoztunk ki, még végtelen mennyiségű lehetőség van benne, az cselekvésre késztet. A megvalósultak esetében jó látni, hogy jól sikerült, hallani, hogy szeretnek ott lenni, de az már nem az én élményem, hanem a felhasználóké.

Használ meg nem valósult ötleteket az új projektjeihez?

Az építésznek a karrierje során - miután az építészet is a művészeti ágak egyike - vannak korszakai, amelyben módosul, fejlődik az ember gondolkodása. Teljesen normális, hogy egymás utáni néhány projektnek van hasonlósága, azaz megjelenik egy korábbi gondolat egy új projektben is. Ez egy építészeti utat, egy korszakot mutat, amit épp bejárunk.

Hogyan jelenik meg a fenntarthatóság a projektjeiben?

A fenntarthatóság alapkövetelménye megjelenik minden projektben, de sokkal fontosabb számomra az, hogy hol van az épített környezetünknek az a határa, amíg fenntartható egy város, egy település. Ha ezeket a határokat folyamatosan tágítjuk, mert a régi épületeket nem akarjuk hasznosítani, és azokat csak kikerüljük, azzal egy nehezen fenntartható folyamatot indítunk el. Szerintem első lépésben az épületek fenntarthatósága helyett a városok infrastruktúrájáról kell beszélnünk, hogy meddig lehet növelni egy várost, és az meddig fenntartható. Ez inkább várostervezői és irányítói felelősség. Az infrastrukturálisan fenntartható léptéken belül maradó épületek tekintetében a jól megépített, meglévő, de nekünk most nem teljesen tetsző házak esetében kell felelőségteljes döntést hozni bontásról, vagy megtartásról.

Milyen pénzügyi kihívásokkal találkoznak a munkájuk során? Előfordul, hogy szükségük van külső forrás bevonására a működésükhöz?

Erről az jut eszembe, hogy aki 2008-at végig csinálta, azt gondolom, úgy van vele, hogy igyekszik saját forrásból finanszírozni, amit csak tud. Alapvetően saját magunkat finanszírozzuk. Van egy törzscsapat, és egy maximált dolgozói létszám, amit úgy próbáltunk beállítani, hogy bármilyen gazdasági körülmények között tartható legyen. Emellett nagy kihívás a szoftverhátterünk, az infrastruktúránk folyamatos fejlesztése, ill. az időmenedzsment. Hiszen lehetetlen szerződésbe foglalni, hogy mennyi idő kell egy jó ötlethez, egy koncepciótervhez. Amivel tervezünk egy projekt során, az végül sokszor három-négyszeres időbe is telhet, de a tökéletességből ilyen esetben sem engedünk, beletesszük az erőforrásokat. Itt válik picit tervezhetetlenné az üzletvitel, ami kihívást jelent hétről-hétre. Előfordult már emiatt veszteséges év, de ezt be kell vállalni.

20 év után mi motiválja még a munkájában?

Minden egyes új terv, az ott előállított látványtervek, makettek egy gyűjtemény újabb elemei. Az ember alig várja, hogy valami szép dolog jelenjen meg ebben az albumban. Ha ez az érzés megjelenik valakinél, akkor elkezdi saját örömére gyarapítani ezt a kollekciót, és az szerintem jól tud működni.

Tervezi, hogy átadja az irodát a gyerekeinek? Lehetséges csak egy brandet átadni, amely alatt ők, ha építészként dolgoznak, saját stílust képviselnek majd?

Létezik számos példa az utódlásra, még akkor is, ha közben módosul a stúdió dizájn vonala. Mivel a gyerekeink az általunk létrehozott épített környezetben nőnek fel, ott tanulják meg, hogy szerintünk mi szép és értékes, jó eséllyel szöges ellentétet nem csinálnak, ha éppen építészetre adják a fejüket.